Illyés Gyula

A Tolna megyei Felsőrácegrespusztán született 1902. november 2-án. Apja, uradalmi gépész a grófi birtokon. Az anyai ág az Alföldről került a Dunántúlra. A dédapa református pap, a nagyapabognár, az ő lánya Kállay Ida, a költő édesanyja. Elemi iskolai tanulmányait a pusztai iskolában kezdte, majd a Simontornyán folytatta. Itt egy elemi iskolai osztályt végzett. A dombóvári, majd a bonyhádi gimnázium diákja. Ezután édesanyjával Budapestre költözött. Még egy gimnáziumi osztályt végzett, majd a további négy osztályt kereskedelmi középiskolában folytatta. 1921-ben a budapesti bölcsészkar hallgatója magyar-francia szakon, közben illegális munkásmozgalmi tevékenységet is végzett. A várható letartóztatás elől 1921 végén Párizsba távozott. Részt vett a magyar és a nemzetközi emigráció életében. Közben a Sorbonne előadásait látogatta, bekapcsolódott az irodalmi életbe, megismerkedett a francia szürrealizmus ekkor kibontakozó mozgalmának vezető képviselőivel. Hamarosan maga is avantgárd művészként mutatkozott be. Első versét – névtelenül – még 1920-ban közölte a Népszava, 1923-tól előbb emigráns folyóiratok (Ma), majd magyarországiak hozták fordításait, ismertetéseit, kritikáit, verseit. 1926-ban amnesztiának köszönhetően – hazaérhetett. A szintén hazatért Kassák Lajos lapjainak (Dokumentum, Munka) munkatársa. 1927 végétől a Nyugat is rendszeresen közölte, 1928-ban első verseskönyvét (Nehéz föld is kiadták. Közelibb kapcsolatba került Babits Mihállyal. Egy időben József Attilával is baráti a viszonya. Nemzedékének elismert vezéregyénisége. 1934-ben Nagy Lajossal együtt meghívták a moszkvai írókongresszusra. Tapasztalatairól Oroszország című útirajzában számolt be (1934). 1934-től a Válasznak, a népi írók folyóiratának vezető munkatársa. 1937-től a Nyugat társszerkesztője, 1941-1944 között a Nyugatot folytató Magyar Csillag szerkesztője. A német megszállás után bujdosni kényszerült. 1945 elejétől részt vett a Nemzeti Parasztpárt munkájában, országgyűlési képviselő lett, de hamarosan visszavonult a politikai szerepléstől. Szerkesztette az újraindított Választ (1946-1949). 1948-ban elsők között tüntették ki a Kossuth-díjjal. A kommunista irodalompolitika lehetséges szövetségest látott benne, de szigorúan bírálták azért, mert nem állt melléjük, mert nem látta konfliktusmentesnek a munkás-paraszt szövetséget, s mert az irodalom önelvűséget és értékközpontúságát hirdette. Ennek szellemében állt ki Szabó Lőrinc, Németh László mellett. Vitathatatlan tekintélye és közismert demokratizmusa miatt az ötvenes években sem lehetett félreállítani. Állandóan ügyelni kellett arra, hogy megalkuvásmentesen képviselhesse a valódi értéket. 1950-ben keletkezett híres versének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek a megjelentetését 1956 őszéig meg sem kísérelhette. Állásfoglalás volt a részéről, hogy 1947 és 1956 között nem adta ki kötetben új verseit, valamint, hogy megjelent munkáiban, főként drámáiban a nemzeti függetlenség ügyét és a valódi demokráciát állította a középpontba. 1956 után egy évtizeden át továbbra is konfliktusos volt a költő és a hatalom kapcsolata. Műveit nem vagy csak erős szelektálással, illetve nagy késéssel adták ki, mutatták be a színházakban. Az 1960-as évek második felétől a konszolidálódott szellemi életben tekintélye már vitathatatlan. Az irodalmi élet egésze a nemzeti költőnek kijáró tisztelettel vette körül. Szinte nemzeti intézménynek tekintették idehaza és a határainkon kívül élő magyarság körében is. Elsősorban tőle várták, hogy megfogalmazza a nemzeti sorsproblémákat, s azt, hogy ezekben napi segítséget is nyújtson. 1983. április 15-én hunyt el. Temetése ellenzéki tüntetésszámba ment.